2011. október 5., szerda

Titkos az elragadtatás?

Az evangéliumi keresztyének nagy hányada nem várja Krisztus második dicsőséges eljövetelét, hanem előtte a titkos elragadtatást. Vajon így tanítja ezt a Biblia is? 

Semmiképpen nem szándékom, hogy sokakat megbántsak a hitében amikor ezt a témát tárgyalom a bejegyzésemben. Ezt azért is teszem, mert nekem egyre inkább probléma amikor a titkos elragadtatást vallók beszélnek a reménységükről, akkor nem egyszer csípős megjegyzést is tesznek másokra, akik nem így látják.: "akik nem hisznek az elragadtatásban, azok nem várják  igazán Jézust" - "nem élő a reménységük" - mondják.

Miről is van szó?
A diszpenzácionalizmus egy XIX. századi tanítás mely a XX. században lett igazán kidolgozva.
Főbb mondanivalója, hogy Isten különböző korszakokban (diszpenzáció), különbözőképen bánt az emberekkel, és a korszakok  egymástól viszonylag mereven elkülönülnek. Most a gyülekezet korszakát éljük , mely egy titkos elragadtatással zárul. Ezt követi a nagy nyomorúság, és az akkor élő hívők majd nem tartoznak Krisztus testéhez a gyülekezethez. Ők Krisztus dicsőséges eljövetelét várják. A feltámadást is e szerint osztják meg: más lesz a gyülekezet feltámadása, mely az elragadtatáskor történik és más a többi szenté, Krisztus dicsőséges eljövetelekor. 
Ez a fajta szemlélet eluralta az evangéliumi keresztyénséget és úgy lép elő mely az igazi reménység és akik nem így látják azoknak nincs élő reménységük. Tudom vannak akik nem fogalmaznak ilyen radikálisan, mégis ott lehet az a gondolkodás, hogy olyan reménységet vallanak a titkos elragadtatással, mely több mint az "egyszerű" Krisztus várás (dicsőséges visszajövetel), amit hisz a többi keresztyén.

Csak röviden tennék egy összehasonlítást a feltámadásra vonatkozóan, hogy mit gondolnak a diszpenzácionalisták és mit mond a Biblia.

Nézzük csak, hogy a diszpenzácionalisták (korszakos elméletet vallók)hány feltámadást hisznek:
1. Krisztus feltámadását
2. a titkos elragadtatáskor a gyülekezet feltámadását, Krisztus titkos félig eljövetelekor.
3. az ószövetségi szentek feltámadását Krisztus nyilvános eljövetelekor.
4. az utolsó ítéletkor,a kárhozatra való feltámadást.

Hányról beszél Pál?

1Kor 15:23-24/a  Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az Ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég...

Tehát,
1 első zsenge Krisztus
2 mindenki aki Krisztusé (nincs különbség téve a gyülekezet és az ószövetség között, minden szent Krisztusé)
3. a vég (utolsó ítélet)

Tehát a diszpenzácionalisták eggyel többről tudnak, mint a Szentírás.

A titkos elragadtatás tana mint ahogy említettem is egy új tan, mely nem létezett az egyháztörténelemben 1830-ig. Először egy angliai karizmatikus csoportban az Irvingiánusoknál egy állítólagos kijelentés következtében kezdték ezt így gondolni.  Innen vette át John N. Darby aki szoros kapcsolatokat ápolt az Irvingiánusokkal. Darby csak ezután kezdte ezt a látást hirdetni, és a következmény a gyülekezetében szakadás lett.

B.W.Newton így ír Darby-ról 1830-ban:
Lady Powerscourt (…) nagyon szilárdan képviselte Irving nézetét az elragadtatásról és az 
Úrnak a levegőben történő dicsőségben való megjelenéséről az Antikrisztus uralkodásának 
3,5 évében. Darby sose adta fel elképzelését a 3,5 évre nézve.
Ő (Darby) Plymouth-ban volt és velem együtt dolgozott. Ott közülünk néhányan a titkos 
elragadtatás nézetét képviselték, én ellene álltam, ő pedig soha nem akart dönteni. Néhányan, 
akik Lady Powerscourt nézetét képviselték, rávetették magukat, – pl. Hall kapitány, akinek 
nagy befolyása volt, mert megvolt az a képessége, hogy a prédikációnál vonzó képeket 
használt. Rávetette magát a prófétai rendszerre, amelyet Irving állított fel…
Végül Darby Corkból jegyzi meg, hogy új módszert fedezett fel, hogy az egész viszálykodást 
elsimítsa és amelyet elmesél majd, ha jön. Amikor jött, kiderült, hogy ez a „ zsidó értelmezés” 
volt.
A Máté evangéliuma nem a gyülekezet-igazságát tanítja, hanem az Isten országa-igazságát stb.


Elmagyarázta nekem és én ezt mondtam: „Darby, ha te ezt a különbséget elismered, akkor 
gyakorlatilag feladod a keresztyénséget.” Na ennél maradtak, amíg azt úgy dolgozták ki, 
ahogyan mi ismerjük. A „titkos elragadtatás” is elég rossz volt, de ez még annál is rosszabb
volt...
 (forrás:http://bibliatanitas.csana.eu/e107_files/public/darby.pdf)

Amire Newton utal a még annál is rosszabb alatt, az a látás mely Isten népét két osztályba sorolja. Különbséget téve az ószövetségi szentek (nagy nyomorúság szentjeit is ide sorolja), és a gyülekezet(eklézsia) szentjei között.
Nem az a meglátás a probléma, hogy az ószövetség és az újszövetség között van különbség, hanem a két osztály, háztartás amely soha nem fog összeérni, mert különbözőek az eljövendő ígéretek. E szerint Istennek nem egy népe van hanem kettő. Más - más elhívással.

Ján 10:16  Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor. 

Jézus világosan tanít arról, hogy az akkori hívő zsidókon kívül máshonnan is fog elhívni (nemzetekből) akik egy nyáj lesznek. Nem két nép, hanem egy!!!

Aki szeretne a titkos elragadtatás keletkezésének témájában jobban elmélyülni azoknak ajánlom a http://bibliatanitas.org/ honlapról  ezt a tanulmányt. Tudom még ajánlani a témában Szabados Ádám tanulmányát is.

A szentírás nem tud arról, hogy Krisztus jön a szentjei elé, hogy azokkal vissza térjen a menybe.
Hanem, a szentek mennek Őelé, hogy együtt térjenek vissza, hogy mindenkor vele legyenek.

."..elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe..." 1Th. 4,17.
 Tehát nem Krisztus jön a szentek fogadására (pláne nem csupán csak az újszövetségi eklézsiáért), hanem a szentek ragadtatnak el Krisztus fogadására. Nem Krisztus fogad, hanem a szentek fogadják Őt, amikor jön vissza a földre, (nem kanyarodik vissza a menybe).

Tit 2:13  mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését

Pál apostol világosan beszél arról, hogy várjuk a boldog reménységünket, Krisztus dicső megjelenését.
Ha ő a titkos elragadtatást vallotta volna, egész biztos, hogy nem ezt írta volna. Jézus Krisztus dicső megjelenése az a váradalom melyet a Biblia tanít és nem tud semmilyen elrejtett, titkos Krisztus visszatérésről, melyet csaknem 2000 év után egy kis csoport látott meg.


2011. szeptember 11., vasárnap

Szabad az akarat?


Nem kívánok sokat foglalkozni a kérdéssel, noha nem egyszerű a válasz. Meglátjuk, hogy mennyire sikerül tömörnek lenni. Keresztényként teszem fel a kérdést: természet szerint van szabad akarata az embernek (liberum arbitrium)? Nem is gondolják sokan, hogy ez a kérdés milyen ősi filozófia kutakodásból ered. Nem az a kérdés, hogy a keresztény, hívőnek  van e szabad akarata, mert ez más kategória, más megközelítést igényel. 


Ez tehát eredetileg nem bibliai és  teológiai kérdés, hanem hellén sztoikus filozófiai.

 Én mégsem akarok ebből a szemszögből közelíteni a témához. Arra keresem a választ, hogy biblikusan és teológiailag meg lehet e válaszolni eme felvetést? Sok keresztény kapásból tudni véli a választ, át sem gondolva, hogy az állításuk mit is húz magával. Vannak akik igennel felelnek, mert ők úgy gondolják, hogy a szabad akarat tagadásából egyenesen következik a fatalizmus, ami tudvalevőleg idegen Szentírás üzenetétől. Mások pedig rögtön tagadják, hivatkozva a reformátorokra és a puritánokra, rámutatva arra, hogy  ha igennel felelnének, akkor ez sértené Isten elsőségét és dicsőségét, mintha Isten ad hoc jelleggel reagálna az ember szabad válaszára, ami tudvalévő megint idegen a Szentírás üzenetétől.

 A választ az első embernél kell keresni. Többnyire nem tagadják, hogy az első emberpárnak ténylegesen szabad volt az akarata. Szabadon ugyanolyan súllyal dönthettek jó és rossz között. Nem volt bennük semmi megkötözöttség, bűnös hajlam. Isten az embert eredetileg igen jónak teremtette. Az ember szabad volt. Beszél a Biblia arról, hogy az első emberpár elbukott és azóta senki sincs aki tökéletes és bűn nélküli lenne. Ebben is egyetértenek a keresztények. A bűn, mint egyetemes tapasztalat létezik, ezt tagadni nem lehet.

A kérdés, hogy hogyan megyünk tovább? Itt már eltérnek a válaszok. Természetesen maradok a kereszténységnél. 

Augustinus egyházatya nagyon mélyen kifejtette a bűn kérdését és problémáját. A Szentírás nem beszél eredendő bűnről, hiszen ez a megfogalmazás Augustinusi megfogalmazás. Noha ez a szó nincs benne konkrétan a Bibliában, mégsem tagadja a keresztények többsége, hogy kiolvasható a Szentírásból, a minden e világra született ember bűnösségét, és annak folytonosságát. Az hogy ezt ki, hogyan értelmezi részletében teológiailag az más kérdés.

Bejön tehát egy eredetileg nem teológiai felvetés, fogalom az ókori egyházba, amely aztán teológiai kérdés lett. Kezdetben kereszténység az ókori hellén és római kultúrkörben mozgott és természetszerűen hatottak a teológiai felvetésekre a kor filozófia felvetései, így a szabad akarat kérdése is.

Először Tertullianus (160-220) vezette be a teológiába, vette át ezt a kifejezést. Ő volt a a latin kereszténység első kimagasló teológusa, noha 207-ben szakított az egyházzal és a montanistákhoz csatlakozott. Nagyon komoly érzéke volt ahhoz, hogy bonyolult teológia kérdéseket egy szóba, mondatba tömörítsen, pl: trinitas, persona, substantia. A kifejezések megalapozták az Isten kérdés dogmáját, a Szentháromságot. 

Vissza az eredeti témánkhoz! Tertulliánus után Augustinus (354-430) vette át a kifejezést, de már úgy mint akinek komolyan meg is kellet válaszolnia a hozzá kapcsolódó felvetéseket. Véleménye szerint az ember szabad akaratát a bűn korlátozza.  Az ember szabad, de ez a szabadság a bűn miatt meggyengült az emberben, de nem pusztult el. Ahhoz, hogy az akarat ismét szabad lehessen szükséges Isten kegyelmes beavatkozása.

 Az ember akarata természet szerint a rosszra hajlik, és nem a jó felé. Tehát a szabad akarat létezik, még ha hibás is, mert elrontotta a bűn. Szükséges tudnunk a hátteret is. Augustinus nagy kihívója teológiailag az ír származású laikus tanító Pelagus volt. Aki azt tanította, hogy az ember természetszerűleg szabad és semmiféle eredendő bűnterheltsége nincsen. Minden ember tiszta lappal indul mint az első ember Ádám. Az, hogy ki hogyan vétkezik vagy él Isten félő életet, az az ember szabad választásától függ. Az ember tud Isten törvényei szerint élni, a tökéletesség elérhető. Augustinus válasza természetesen az volt, hogy az ember rászorul Isten kegyelmére és legfeljebb addig jut el a bűnös (mert az mindenki az eredendően), hogy amikor választani kell, akkor a rosszat választja.

 Ha tovább mennénk az egyháztörténelemben látnánk, hogy ez a kérdés újra előjött a reformátoroknál: Luthernél, Kálvinnál, akik komolyan tanulmányozták Augustinust és természetesen a Bibliát. Majd megint előkerült az arminianizmus kapcsán, akik azt mondták, hogy minden ember szabad akarattal rendelkezik. Nem mentek odáig mint Pelagius aki tagadta a külső isteni kegyelem szükségességét. Az arminiánusok pusztán azt akarták mondani, hogy nincs predestináció, legfeljebb abban az értelemben, hogy Isten előre tud dolgokat (habár maga Arminius szigorúbb értelemben hitt a predestinációba). Nem tagadták az ember bűnösségét de azt mondták, hogy a bűn az ember akaratát nem befolyásolta érdemben. Elégséges arra, hogy az ember választani, dönteni tudjon a jó és rossz között. Avagy szabadon válaszoljon az evangélim hívására, mert ez a szabad képessége megmaradt a bűneset ellenére is. A kálvinisták   és a puritánok is (akik kálvinisták voltak), ellenben rámutattak arra, hogy az ember totálisan romlott, és a szabad akarat már nem létezik. Tovább mentek tehát Augustinusnál, aki még számolt a beteg szabad akarattal, noha az már nem jól működött, terhelt volt.

Milyen következtetésre jussunk?

Néhány dolgot látni kell:
  • a szabad akarat fogalma nem bibliai, hanem filozófiai.
  • nagyon eltérően súlyozták, magyarázták a szabad akarat kérdését az egyháztörténelemben
  • a bármilyen állásfoglalás nem  a determinizmusról, fatalizmusról alkotott vélemény (ez teljesen más téma).
  • Biblia az ember felelősségét tanítja. 
  • Biblia tanítja Isten megelőző kegyelmét.

 Ahogy én jelenleg értem a szabad akarat kérdését:
Ha már ez felvetődik, akkor úgy látom, hogy az ember eleve terhelten születik a világra. Ez a terheltség a bűnre való hajlam. Az akarat nem független ettől a romlottságtól. Az akarat megromlott, megkötözött és magától nem képes arra, hogy a jóra hajoljon,. Természetesen látható, hogy tud az ember jót akarni,  de önmagától nem tudja a legjobbat. A jó akarása  Isten kegyelmes munkája révén van. Az ember nem silányult le géppé, nem tűnt el az istenképűség, de megtöredezett. Van az embernek mozgástere még a bűn megkötözöttségében is, de olyan módon mint a láncravert kutyának, aki egy bizonyos körön kívülre nem tud menni. Ebben a mozgástérben is felelős az ember. Isten nem fog egészen mást számon kérni, hanem mindenkit a maga mozgásterében, ismeretében.

Egyetértek Augustinussal, hogy létezik szabad akarat, de ez immár terhelt. Szükséges Isten kegyelme. Ám beszéljünk szabad akaratról, de ezt írjuk jól körül és mondjuk ki: tökéletes szabadsággal immár nem rendelkezünk az első ember bűne után. Amikor Isten az embert megszólítja az evangéliummal, akkor szuverén tetszése szerint belenyúl az ember életébe oly módon, hogy az akarata elégséges legyen arra, hogy döntést tudjon hozni Krisztus mellett. Isten tehát ilyenkor munkálkodik és nem az ember természetes képessége miatt ragadja meg a hitet.
 Azért mondom, hogy Isten a szuverén tetszése szerint munkálkodik, mert az ember nem akkor kezd el hinni amikor csak akar, hanem amikor Isten megadja az alkalmatos időt. A kegyelem nem biztos, hogy az ember halálával zárul le. Lehetséges, hogy még éltében,  ez után már nem tud dönteni hiába hallja az evangéliumot. Hasonló eset a Róma 9-ben is megemlített Fáraó: 


 "Mert így szól az Írás a fáraóhoz: "Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön." (Róm 9:17) 

A fáraó immár azért maradt életben, hogy Isten az Ő hatalmát mutassa meg rajta. 

Mi az igehirdető dolga? Semmi esetre sem az, hogy megpróbáljon belelátni az emberbe, hogy vajon számára itt van, avagy lezárult az alkalmas idő. Az evangélium hirdetőjének ez nem dolga. Aki pedig hallja az Isten üzenetét az lehet, hogy érzi Isten vonzását és ilyenkor szól az Ige: nehogy megkeményítsed a szíved, mert ma szól Isten, de kitudja, hogy holnap is lesz e alkalmad válaszolni az Ő hívására.
Ahogy az Ige is figyelmeztet:

 "Ezért, amint a Szentlélek mondja: "Ma, ha az õ szavát halljátok, 
 ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában" (Zsid 3:7-8)


2011. szeptember 8., csütörtök

Isten diktálta? (2)

Folytatom a megkezdett bejegyzésemet a Szentírás ihletettségéről. Arra keresve a választ, hogy milyen elképzelések vannak a Szentírás inspirációjáról és végül én mire is jutottam el. Nem hitvallást szeretnék tenni, inkább hangosan gondolkodok.

Az előző bejegyzésemben foglalkoztam a keresztény protestáns fundamentalizmussal és az inspirációról alkotott nézetükkel. Ök a verbális inspiráció (szavak ihletettsége) mellet teszik le a voksukat. Az evangéliumi kereszténység nagy hányada is ezt tette magáévá. Nem szabad persze összekeverni az evangéliumi mozgalmat a fundamentalizmussal, noha vannak átfedések. Az Amerikából indult fundamentalizmusra, ugyanakkor nem szabad általánosságban ráhúzni azt a vádat, miszerint ők a társadalom ellenségei lennének. A nemrég hírekbe került gyilkos Norvég ámokfutót egyes sajtó hírekben keresztény fundamentalistaként titulálták. Az ámokfutó Breviknek semmi köze nem volt a keresztény fundamentalizmushoz. A média előszeretettel fundamentalizmusozik, amikor valaki szélsőséges nézetet vall. A keresztény fundamentalisták megérdemelnek annyit, hogy mint keresztény ezt az igaztalan vádat ne süssem rájuk. Ezt mozgalmat nem szeretném leírni, még ha nem is értek mindenben egyet velük. Elvitathatatlan érdemeik is vannak abban, hogy az elvilágiasodott teológia nézetek összevisszaságában kiálltak a keresztény hit azon ortodox tanításai mellet, melyek a hitünk alapjait is képzik.


Visszatérve a Szentíráshoz, az ihletettség tanítása az Írásban található:


2Tim 3:16  A teljes Írás Istentõl ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre


2Pt 1:20-21  Mindenekelõtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból,  mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektõl indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek.  

Ezt a két sokat idézett szöveget emeltem ki az Újszövetségből. Persze ezek nem az egész Biblia ihletettségét tanítják, ha az Ó és Új szövetséget egy egésznek vesszük. Pál még nem beszélhetett a teljes Újszövetségről, hiszen akkor ez maradéktalanul nem is volt még. Az Ószövetségre gondolhatott amikor a teljes írást említi.  Vannak olyan szövegfordítók akik nem is  „teljes” Írást fordítanak, hanem: „minden”  Istentől jövő írást.
Ezek szerint az idézett páli szöveg így hangzik:

  "Minden írás, melyet Isten ihletett" (Kecskeméthy István fordítása).

Anélkül, hogy eldönteném, melyik fordítás a helyesebb, nekem tetszik az utóbbi verzió, mivel nem kell bajlódni olyan ellentmondással, miszerint Pál teljes írást említ olyankor, amikor nyilvánvalóan még nem volt az. 

Témánkat tekintve pedig most ez nem is érdekes, hanem inkább az ihletettség ténye, mint amit maga az Írás tanít. A kereszténység kezdettó fogva tanította is ezt a hitigazságot. Sokáig nem nagyon volt kérdés, hogy hogyan is értelmezzék az inspirációt. Elfogadták ezt a tény, mondhatni természetesnek vették. A XIX. század második fele aztán fordulatot hozott a teológiába. A teológia liberalizmus és modernizmus által. Már említettem az előző bejegyzésembe, hogy ez az áramlat összeegyeztethetetlennek tartotta a keresztény ortodoxia számos régi tanítását a modern kor felvilágosult, haladó eszméivel.  A modern embert állították a középpontba, mint akinek tovább már nincs szüksége a régi, ósdi tanokra. Szerintük újra kell fogalmazni a keresztény tanításokat a modern embert szem előtt tartva. A Biblia nem tekinthető kiemelten ihletettnek, csupán úgy, mint bármely irodalmi mű. A bibliakutatás így is nyúlt a Szentíráshoz. Nem volt mit tovább tisztelni egy olyan művön mely néhány ember fantáziálása. Mitológiátlanítani kell a Bibliát! Le kell választani azokat a rétegeket, melyeket a csodára vágyakozó primitív emberek rakosgatott rá! Sőt, Jézust is úgy kell kutatni, hogy le kell választani minden csodás elemet az Ő személyéről! Ő nem több egy nagy embernél, akinek a csodás fogantatása, természetfölötti hatalma és feltámadása történelmileg nem hiteles.

A bibliakritika csúcsokat döngetett. Idáig eretnekség volt megkérdőjelezni egyes iratok szerzőségét, melyeket a hagyományos zsidó-keresztény ortodoxia vallott. Most pedig egyenesen a teológiákon tanították a bibliakritika nagy vívmányait, nyíltan elvetve több évszázados, ezredes felfogásokat Istenről, Krisztusról és az egész keresztyén tanról.

Itt érdemes egy pillanatra megállni.
Nem minden bibliakritika automatikusan negatív. A negatív bibliakritika elvet mindent ami csodás elemnek számít. Leakarja csupaszítani az Írást, elvetve mindent, ami a modern embernek nem megy le a torkán. Ugyanakkor érdemes azt is megemlíteni, hogy a kritika nem mindig negatív. Vegyük például a világi irodalomkritikát. Senki nem gondolja a szó meghallásakor, hogy az irodalomkritika szét akarja rombolni magát az irodalmat. Pusztán arról van szó, hogy az irodalmi műveket szeretnék behatóbban megismerni, elemezni. A szerző szándékát feltárni.
Létezik a bibliatudománynak olyan szegmense, mely pozitív kritikát gyakorol. Nem a Szentírás tartalma a tét, hanem szeretnék feltárni azokat az irodalmi, és szerzőségi kérdéseket melyek segítenek a Biblia jobb megértésében.
Létezik még szövegkritika is, amely azt tűzte ki célul, hogy a legrégebbi szövegvariánsokat megtalálja.
A XIX. - XX. században nagy előrelépés történ ezen a területen. Számos sokkal régebbi szövegvariánst találtak, melyek sokkal régebbiek voltak az addig ismerteknél.  Ezek a kutatások nemhogy gyengítették az Írás hitelességét, hanem inkább megerősítették. Elhalkultak azok a hangok melyek szerint az Egyház igazgatta a szöveget kénye kedve szerint. Megtalálták a csaknem teljes Ószövetséget a Qumráni barlangokban. Ezek több száz évvel idősebbek voltak az ismert Maszoréta másolatoknál. Kiderült, hogy nem sok különbség van az addig ismert és használt Szentírás és a régebbi Qumráni szöveg között. Van némi eltérés a szavak változataiban, de az egészhez képest kevés és minimális. 

Ugyanakkor, felvetődött az a kérdés, hogy honnan is számítható az ihletettség?  Lehet mondani, hogy persze, ihletettek az első, eredeti kéziratok voltak. Igen ám csak ezekből ma egy sincs meg. Ezenkívül mi is tekinthető elsőnek? Nem minden bibliai könyvet, írást írtak meg egyetlen lendülettel, hanem számos író írta, kiegészítve az előzőt, vagy éppen rendezve a korábbi írást. A hagyományos verbális inspiráció elméleténél szükségesebb volt egy dinamikusabb inspiráció felfogásra. Amely sokkal komolyabban számol az írás folyamatával.

A teológia liberalizmusból kiábrándult  nagyhatású teológus Karl Barth egy újabb lehetőséggel állt elő, melyet nem egyszerű egy mondatban felvázolni, de mégis megpróbálom.
Az emberi szubjektumot tette előre. Az Írás önmagában csak egy könyv, betűhalmaz, mely akkor válik Isten szavává, ha azt így fogadja az ember. Az Ige elsősorban Krisztus, a Biblia pedig rámutat Krisztusra.
Az ő teológiai munkásságát Neo-ortodoxiaként jegyzik. Jelezve, hogy Barth az ortodox keresztény tanítás nem vetette el, hanem újra fogalmazta azokat. Hatalmas tévedés egyesektől őt liberális teológusnak nevezni. Ő a liberális teológiához képest igencsak dogmatikus volt. 

Az organikus inspiráció komolyan számol magával az emberrel, de úgy hogy Isten az emberben munkálkodik. Az embernek Isten semmit nem diktál, hanem az ember választja ki az irodalmi formát és a szavakat a maga képességeiben. Isten az elsődleges szerző-auctor primairus, a másodlagos szerző az ember - auctores secundari. Az organikus inspiráció reális inspiráció néven is ismert. Nem annyira a szavak ihletettek mechanikusan, mint inkább az ember, gondolat, üzenet és a cél. Isten ihlette a Szentírást, de az embereken keresztül úgy hogy nem diktált nekik. Ha szorosan véve a betűk, szavak  lennének ihletettek akkor az ihletés mechanikus lenne erősen lecsökkentve az emberi oldalt. A Biblia szövegéből azonban nem ez derül ki. Jól érzékelhetők a kulturális, adott korra jellemző, képességi, költői sajátosságok, avagy az ember személyes jellemzői.

Van az inspirációnak egy dinamikája is, melyben Isten megnyilatkozott úgy is, hogy nem csak egy lendületből írtak léteznek, hanem szerző összegyűjtött már írt anyagot azt kiegészítette esetleg szerkesztette.

Mindezek után, hová is sorolnám a jelenlegi nézetemet az inspirációról?
Nem könnyű erre válaszolni, hiszen ha a Bibliát olvasom, számomra úgy tűnik, hogy Isten nem ad egyértelmű útmutatást az inspiráció hogyanjára. Nem azt mondom, hogy Isten nem egyenlő mértékben inspirált, hanem talán különböző formákban. Van amikor Isten szinte diktált, gondoljunk az ószövetségi prófétákra, az "Így szól az Úr..".kezdetű mondásokra (de itt sem tolbamondott), de gondolhatunk a költeményekre, vagy más irodalmi formákra, ahol az emberi oldal igen erős. Apológia megfontolások késztették sokszor a teológiát, hogy merev tanba rögzítse az inspiráció hogyanjánt. A protestáns ortodoxia és majd az amerikai keresztény fundamentalizmus az inspiráció mikéntjére adott válaszát megtette az igazhitűség mutatójának. 
Nem tudom elfogadni a teljes Szentírásra vonatkoztatva, hogy Isten a szöveget diktálta volna, minimalizálva ezzel az emberi oldalt. Isten ihletett és kész. Nem biztos, hogy ennek a mikéntjét bele lehetne önteni egy formába megtéve azt az igazhitűség kritériumának.
Amivel abszolút nem tudok azonosulni az a liberális, modernista vélemény mely tagadja Isten inspirációját és legfeljebb költői inspiráltságot tart lehetségesnek, amely bármely irodalmárt megillet.  Talán az organikus inspirációt tudom jelenleg leginkább elfogadni.

Kálvin a biblia szövegét, különösen az  Genezis 1 részére gondolva, alkalmazkodó nyelvhez hasonlította (akkomodáció) melyben Isten leereszkedett az ember szintjére, hogy megértesse az érthetetlent. Isten a képességeinkhez szabottan jelenti ki magát.
Lehet ezt gyermeknyelvként is felfogni. Abban a hasonlatban, ahogy mi emberek sem beszélünk a világ dolgairól a kis gyermeknek akadémiai szinten, mert semmit nem értenének belőle. Ugyanígy Isten is ezt teszi, hogy a minden kultúrában, évezredek alatt élő különböző képességű, hátterű emberek megértség az Ő üzenetét.  Ez a fajta megközelítés számomra elfogadható, hiszen ekkor nem kell azon erőlködni, hogy a természettudományt és a Szentírást összeegyeztessem, avagy éppen a tudománnyal szembe harcoljak.
Teljesen más az Írás nyelve és más a célja. (Vége)

2011. szeptember 6., kedd

Isten diktálta? (1)

Természetesen a Szentírásról van szó. Rávághatom, hogy nem diktálás, által keletkezett a Biblia, hanem inspiráció nyomán. Vajon nem érti sok keresztyén az inspirációt mégis egyfajta diktálásnak?

A Biblia nagy tiszteletnek örvend évezredek óta. Ez a féltő tisztelet  megnyilvánul  a köré épített felfogásokban is. Semmiképpen nem rombolni szándékozom e szent megbecsülését a Bibliának. Elfogadom azt, hogy Isten inspirálására íródott, ez által Isten szavaként fogadható el.  Mégis jó, ha a helyén kezeljük, nem tulajdonítva a Szentírásnak olyan dolgokat, amit maga sem akar. 
 Tegyünk egy kis kitérőt: miben is különbözik a Biblia más vallások szentírásától? Most nem foglalkoznék azokkal a jellemzőkkel, melyek ismertek mindenki előtt, aki szeretné megismerni a Biblia főbb jellemzőit. Most nem foglalkoznék a kanonizáció kérdésével sem. Arra fordítanám a figyelmemet, hogy vajon miképpen is értelmezhető az inspiráció? Már említettem a más vallások szent iratait,  melyeknél egyértelmű az a hitfelfogás, hogy Isten közvetlenül, mintegy „készre csomagolva” juttatta el ezeket az emberekhez. Természetszerűen nem is nagyon lehet így inspirációról beszélni, mert Isten maga adta, nyilatkoztatta ki azokat közvetlenül. Nem ihlette, hanem átadta a kiválasztottnak.  Közvetlenül egyetlen embernek adta át ezen írásokat, aki megegyezik az adott vallás alapítójával is. Gondoljunk  például az iszlám szent könyvére, a Koránra és Mohamedre vagy a Mormonok Mormon könyvére és Joseph Smithre. A Korán egyes muszlim ortodox felfogás szerint, öröktől fogva létezik. Na, de térjünk vissza a Bibliára! 
  A Biblia vonatkozásában erről szó sincs. Az ószövetségi és újszövetségi részei együttesen kb. 1000-1500 év alatt keletkeztek nagyon sok szerzőtől, köztük ismeretlenektől is. Milyen felfogások léteznek az inspirációról? Mi is az inspiráció? Egyszerűen szólva: ihletés. Isten ihlette, sugallta a Bibliát. Maga Pál apostol a 2.Timóteusi levelében az ószövetségi írásokat nevezi ihletettnek: 2Tim 3:16 "A teljes Írás Istentõl ihletett" Hogyan is értelmezhető ez? Vajon gépies diktálásra, netán szavak sugalmazására kell gondolni, avagy a szerzők ihletettek?  A gondolatok ihletettek és a szerzőnek szabadsága van a szavak megválasztásában? Avagy valamiféle reális inspirációra kell gondolni, ahol Isten és az ember egyaránt részt vett az  alkotásban? Objektíven Isten szava a Biblia, vagy szubjektíven, ha a z ember befogadóvá válik?  Minden szó Isten szava és így a teljes biblia, vagy a biblia tartalmazza Isten szavát, de nem maga az egész könyv az? Ha megbízható az Írás, ez tévedhetetlenséget is jelent?  Hogyan közelítsem meg a tévedhetetlenség fogalmát és milyen módon tulajdoníthatom azt az Írásnak, ha tulajdonítom egyáltalán? Ha nekirugaszkodunk ezeknek a kérdéseknek, akkor hamar kiderül, hogy nem is olyan egyszerűek. Természetesen magáévá teheti az ember egyik, vagy másik felfogást úgy, hogy azt egyértelműnek tartja, minden más gondolatot lesöpörve az asztalról, vagy egyenesen azt a gonosznak tulajdonítja. Jó példa erre a protestáns ortodoxia idején kidolgozott verbális(szószerinti) inspiráció. 
 Ezt a felfogást tette a magáévá az Amerikában létrejött protestáns fundamentalizmus is. Gondolnánk arra, hogy volt idő amikor ez a felfogás is túl szabad (mai szóval: liberális) volt? A maszoréták, i.sz. 100 után, akik másolták az ószövetséget, ők egyfajta grafikus, betű  inspirációt vallottak. Ez eredményezte azt is, hogy a másolás során talált nyilvánvaló hibákat nem merték kijavítani, hanem a helyes olvasatot a margóra írták: qeré =”olvasd”  megjegyzéssel, feltüntetve a hibás alakot is: ketíb =” írva van”.  A betű és/vagy a szószerinti ihletés egyfajta mechanikus ihletést tételez fel, erősen háttérbe szorítva az embert. Mi a gond?  Önmagában semmi. A probléma úgy jelentkezik, hogy a történelemben a különböző teológiai és kegyességi irányzatok ezen felfogásokat elővéve, tant majd törvényt alkottak, egymással szembe határozva meg magukat.  Vegyük például megint a fundamentalistákat.  A nevüket onnan kapták, hogy Észak-Amerikában a XX. század elején  traktátust jelentettek meg, Fundamentals címen.  Kiálltak a Biblia tévedhetetlensége, Krisztus szűzi fogantatása, Krisztus csodáinak a valósága mellett. Így a kor divatos modernista teológiájával szemben fogalmazták meg magukat. A teológiai modernizmusban kétségessé vált egyáltalán az ihletettség ténye is, mint amely nem fér bele a modernül gondolkodó ember felfogásába.

 Adott tehát két szélső pont: vajon nekem egyikhez, vagy másikhoz tartoznom kéne? Mi a baj a modernizmussal, vagy a teológia liberalizmussal?  Az, hogy tulajdonképpen saját maguk alól rántják ki a szőnyeget. Elvetik az isteni kijelentést, magát az inspiráltságot is, (legfeljebb költői inspiráltság lehet) alapnélkülivé válva.  Ezt elvetve mindent elvetettek, ami  szerintük egyébként  a modern embernek felesleges. Így Krisztus csodáit, feltámadását is. Legalábbis nem tartják ezeket a beszámolókat történelmileg hitelesnek.  Feltehető a kérdés: ha ez így van, akkor miért is lennék éppen keresztény? Ha Krisztus sem támadt fel, akkor kiben is hinnék, csak egy emberben? Természetesen egyfajta vallásosság létjogosultságát nem lehet elvitatni, de akkor ez csupán egy relatív moralizálás marad. Mi a baj a másik oldallal, a fundamentalizmussal? A szándék jó és nemes. Igen a Bibliában bemutatott Krisztus tényleg Isten Fia, tényleg feltámadt, a Biblia tényleg Istentől inspirált. A probléma nem a szándékkal van, hanem az emberi ítélkezéssel mely a merev dogmatikus gondolkodásból ered. Maradjunk az inspiráció kérdésénél. A fundamentalistáknál mereven kimondatik, valahogy így: „mi tudjuk 100% - os biztonsággal, hogy Isten hogyan ihletett, és aki máshogy gondolkodik, az az ördögtől van”. Ez a koncepció természetesen nem csak az inspiráció kérdését érinti, hanem más egyéb teológiai kérdést is, amire most nem térek ki (talán máskor). Szóval, aki nem így és így gondolja, az démonikus, vagy legalábbis nélkülözi Isten akaratát.
  Említettem még a Biblia tévedhetetlenségét: vajon ez mit jelent? Az Írás nem közölne emberi tévedést? Lehet, hogy sok helyen ahol természettudományos kijelentést látnak, ott nem is akar az Írás ilyet közölni. A fundamentalisták szerint egyértelmű a válasz, de tartok tőle, hogy nem ilyen egyszerű.

 Vegyük például a Teremtés könyvét az 1Mózesi teremtés leírást. A mai fundamentalizmus hívei egyértelműnek veszik a kérdést és választ: szószerint kell mindent értelmezni a leírtakban. Ezért meg szeretnék védeni a szöveg szerintük való értelmét a mai tudományos ismerettel szemben. Ebből következik, hogy minden mai ismeret alapján elfogadott geológiai évmilliók nincsenek, a tudomány téved. Szerintük a mai tudományos vélekedések alapjaiban tévesek, rendelkezzenek bármilyen mérésekkel, módszerekkel, adatokkal és földi, avagy űrbéli mintákkal is. Mindez, azért mert nem fér bele abba az elméletükbe, melyet ők egyedül helyesnek, biblikusnak tartanak. Szerintük a Biblia egyértelmű és annak az értelmezése is. A föld és a világegyetem nem idősebb 6-7 ezer évnél. Mert csak egyféleképpen lehet értelmezni a szöveget, szószerint.  Valóban ilyen egyszerű? Vajon az ősi szöveget csak egyféleképpen lehet értelmezni? Vajon Isten itt tévedhetetlen természettudományos ismeretet közöl? Szerintem nem. Kimutatható a szövegből, hogy vannak benne antropomorfizmusok (amikor a szöveg, Istent emberi tulajdonsággal ruházza fel) és metaforák. Vajon a kígyó szószerint ma is port eszik? Úgy látom, hogy leírás célja teológiai és nem természettudományos. Ugyanakkor bizonyos irodalmi keret is kimutatható, melyben az egész elbeszélés belefoglaltatik.
 A probléma tehát a magyarázattal, értelmezéssel van és nem az Írás tartalma kétséges. Az emberrel van a baj, aki a másikat megítélve, elítéli. Mintha csak a két végpont közül (fundamentalizmus – modernizmus) kényszerűen csak az egyik, vagy a másik választható. A két végpont között természetesen számtalan felfogás létezik. Ezekről majd részletesebben a folytatásban…