2012. június 13., szerda

Evangéliumi kereszténység - orthodoxia és katolicitás


 Mi is az evangéliumi kereszténység  vagy evangelikalizmus?

Fabiny Tibor

7. Evangéliumi kereszténység - orthodoxia és katolicitás

Az evangéliumi keresztények a 20. század közepéig az angol társadalomban egyértelműen egy lenézett kisebbség volt (erről szól Stott is az Edwards-zal való párbeszédben.) John Stott és munkatársainak köszönhetően  mára alapvetően megváltozott a helyzet: ma már aligha tekintik a nagyprotestáns egyházak az evangelikalizmust szektás jelenségnek.  George Carey  evangéliumi keresztényként lett  Canterbury érseke, s szolgálatának befejezése után 2004-ben  a római Gregoriana Egyetemen az ökumenizmus előadója volt. Anglia egyik legjelentősebb teológusa, a Jézus-kutató Tom Wright szintén  evangéliumi anglikán – s jelenleg Durham püspöke. Szóltunk arról, hogy az 1974-es Lausanne-i kongresszus óta az evangéliumi kereszténység a római katolicizmus és az Egyházak Világtanács után a harmadik világkereszténység harmadik meghatározó ereje lett. Az amerikai evangelikál történész  Mark A. Noll pedig egy kiadás előtti munkájában azt írja, hogy a 21. század elejére lélekszámban a római katolikusok után közvetlenül az evangéliumi keresztények következnek.[1]
Amerikában  a 20.század hatvanas éveinek a vietnami háború ellen tiltakozó liberális,  baloldali orientáltságú teológusai az ezredfordulóra vezető konzervatív teológusok lettek. Thomas Oden metodista teológus önéletrajzi írásában vázolja, hogy miként vált a liberális eszmék (marxizmus, freudizmus) iránt vonzódó keresztényből klasszikusan „orthodox“ teológussá.  Mi is az orthodoxia? Oden szerint az orthodoxia az integrált bibliai tanítás, ahogyan azt a konszenzus klasszikus korában képviselték. Az 5. században élt Leréni Vince szavaival a keresztény hagyománynak három egyszerű ismérve van: amit 1. mindenütt (univerzalitás), 2. mindig (apostoli eredet) és 3. mindenki hitt (konciliáris egyetértés).   (Quod ubique, quod semper, quod ab omnibus creditum est.) Mint írja, „keresztényként az orthodox úton járni azt jelenti, hogy a prófétikus és az apostoli tanítás ősi keresztény konszenzusának határain belül maradok, s ezt a tanítást kontextuálisan alkalmazom a mindig újat felmutató kulturális helyzetben.”[2]
Az orthodoxia újjászületését szerinte az alábbi jelenségek tanúsítják: 1. A személyes élet megváltozása és átalakulása; 2. A legkorábbi bibliamagyarázók újrafelfedezése;   3. Az orthodoxia multikulturális természetének felfedezése; 4. „Nem” kimondásának megtanulása (hitvallás, protestálás); 5. Visszakerülés a fő vonalba; 6. A klasszikus ökumenikus módszer újrafelfedezése. Oden nem a neo-orthodoxia kifejezést használja önmaga vagy az általa észlelt tendencia kapcsán, hanem a „paleoorthodoxia” terminust, ami arra utal, hogy az ősidőben volt a hitnek egy konszenzusa, amely apostoli és patrisztikus volt.
Az észak-amerikai protestantizmuson belül  a korábbi, a római katolicizmustól  tudatosan tartózkodó magatartást egyre inkább a katolicizmus felé való nyitás kezdi felváltani, amely a 19.századi „Oxford-mozgalomhoz”[3] hasonlítható leginkább. Többen vélekednek úgy, hogy a protestantizmus felekezetekbe a magánéletbe szférájába kényszerítette a keresztény hitet, s a protestáns egyházak  legújabb vezetői ugyanakkor indokoltalan  mértékben zsilipet nyitnak a divatos korszellem (Zeitgeist) kívánalmainak Ez a jelenség számos komoly teológust késztetett arra, hogy otthagyja saját, eredeti protestáns egyházát és vagy az orthodox egyházhoz csatlakozzon mint például a Luther-kutatás a köezlmúltban elhunyt nagy tekintélye Jaroslav Pelikan (1923-2006), vagy a római katolikushoz mint az egykor evangélikus lelkészből katolikus pappá lett Richard John Neuhaus (1936-),  az 1984-ben megjelent A Naked Public Square. Religion and Democracy in America,  (A lecsupaszított köztér. Vallás és demokrácia Amerikában) című könyv szerzője és a First Things című, talán ma legnépszerűbbnek tartott  teológiai lap szerkesztője; a híres patrisztika-kutató Robert Louis Wilken, vagy a fiatalabb nemzedékből a német származású Duke-i Teológián tanító Reinard Hütter, aki a Pro Ecclesia legújabb felelős szerkesztője. Megrendítő és az interneten is olvasható nyílt levél, amelyet  Carl E. Braaten írt Mark Hanson-nak, az ELCA (Evangelical Lutheran Church of America) és  Lutheránus Világszövetség elnökének arról, milyen nehéz a számára saját egyházában megmaradni, amikor az egyházi vezetők a külvilág, a kultúra nyomásának engedve revízió alá veszik az egyház kétezer éves hitét, az ősi keresztény tanítást, csupán azért, hogy a tetszetős és elfogadható világi és társadalmi érdekeknek felelhessenek meg.[4]
Az Amerikai Egyesült Államokban is már a római katolikus egyház a legnagyobb a maga 66 millió tagjával. A protestantizmuson belül a baptisták voltak a legtöbben, de ők nemrégiben kettészakadtak. A metodisták következnek mintegy 8 millió taggal, a két egyháztestben élő (ELCA és Missouri Synod) lutheránusok következnek összesen szintén kb. 8 millió taggal (5 ill. 2,5 millió). A reformátusok (presbiteriánusok) 3.5 milliónyi lelket számlálnak, az episzkopális egyház taglétszáma is kb. 2 millió. A 90-es évek végétől jelentkeztek a hitvalló mozgalmak mindegyik történelmi protestáns egyházban, először a metodistáknál, majd a reformátusoknál, az evangélikusoknál, az episzkopálisoknál.
Mindegyik egyház döbbenetesen hasonlóak a jelenségek: drámaian megoszlik mindegyik egyház: általában a tagság fele vállalja a vezetők világi nyomásnak engedő irányvonalát, s ezért revideálják a kereszténység ősi tanítását,a másik fele viszont hitvalló mozgalmakban szerveződik, hitvalló iratokat fogalmaz meg, s több egyházban is komolyan fennáll az egyházszakadás veszélye. A hitvallók úgy vélik, hogy vezetőik a revizionizmus útjára léptek, az egyház kétezer éves tanítását akarják a világ igényei szerint átalakítani.
Az egyes mozgalmakat az „Association for Church Renewal (ACR)”[5] koordinálja. A szervezet mintegy 30 hitvalló mozgalom 40 vezetőjével tartja a kapcsolatot. Céljaik az alábbiak: 1. Fókuszálni az orthodox hit, Isten-nyelv, szent élet , család, házasság, szexualitás tisztaságára, küzdeni a morális relativizmussal, a neo-pogány istenimádattal, segíteni a szabad vallásgyakorlatot bel- és külföldön, támogatni a világmissziót, evangelizációt; 2. Tanulmányok és deklarációk kibocsátása konszenzus esetén; 3. Segíteni a megújulási mozgalmakat közös imádkozással, hálózatok (network) építésével, stratégiák, források megosztásával; 4. Elősegíteni, hogy a nagyobb egyházakban orthodox vezetés legyen; 5. Keresni a hiteles ökumené módját a 21. században.
2002 szeptember 20-22 között Dallasban, Texas államban „Hitvalló Teológiai Bizottság“ alakult meg, amelynek tagjai az észak amerikai protestáns felekezetek jeles képviselői. A bizottság Thomas Oden meghívására ült össze, aki az eseményt az „Egyházi Megújulás Szövetsége” (Association for Church Renewal) felügyelete alatt végezte. Egy dokumentumot („Legyetek állhatatosak. Levél a hitvalló keresztényekhez”) hitvalló teoló­gu­sok fogalmazták meg.   „Hitünk megvallása. A történelmi hit és tanítás visszaigénylése a 21. század elején” („Confessing the Faith. Reclaiming Historic Faith and Teaching for the 21st Century”) c. konferenciára. Így válaszoltak ők arra a három sürgető kérdésre, amelyet az „Egyházi Megújulás Szövetsége” fogalmazott meg számukra. A neves teológusok megszólították az egyes hitvalló mozgalmak tagságát és három kérdésre adtak választ: 1. Miért maradjunk meg egyházainkban?  2. Miért van szüksége egyházainknak a hűséges hitvallókra? 3. Miért van a társadalomnak szüksége hűséges keresztény hitvallókra? Az episzkopális, a presbiteriánus, az Egyesült metodista egyház, Krisztus egyháza valamint az evangélikus egyház teológus képviselői írták alá a nyilatkozatot.[6]
E hitvalló mozgalmak kapcsán Thomas Oden könyvében a hitvalló mozgalmak kapcsán egyenesen egy „Új ökumenizmusról” beszél. A 20. század hivatalos-bürokratikus ökumenizmusa, amely sokszor politikai – többnyire szociális, baloldali – célokat támogatott, egyértelműen kimerülőben van. A klasszikus keresztény tanítás, az orthodoxia iránt mindegyik egyházban megnyilvánuló érdeklődés váratlanul egy „új ökumenizmust” eredményez.
Valójában az új ökumenizmus sokkal ősibb, mint az Egyházak Világtanácsa vagy az egyes egyházi világszervezetek által működött „régi ökumenizmus”. Ez az ökumené nem bürokratikus, hanem a „grassroots” mozgalmak körül, internetes hálózati kapcsolatok építése által alakult ki. „A régi ökumené” az unalom és a hanyagság következtében omlott össze” – írja Oden.[7]
Mit is látunk tehát most, az ezredforduló után majdnem egy évtizeddel? Az evangéliumi keresztények kétségtelenül megerősödtek, de minden jel arra mutat, hogy tanultak saját hibájukból. Az egykori individualisztikus pietizmus  szinte teljesen eltűnt az evangelikálok  teológiájából.  Mint látjuk, szinte váratlanul megerősödött az egyházisasság, a hitvallásosság és a katolicitás. Amíg 1974-ben Lausanne-i Szövetség a világ evangelizálása még az „ekkleziasztikai gettokból“ való kijövetelre buzdított-i, ma aligha írnának le ilyet az egyházokon belüli hitvalló mozgalmak.
A reformáció idején Morus Tamás és a bibliafordító Tyndale arról vitatkozott, hogy az egyház, vagy a Szentírás elsődleges-e. A kérdés akkori felvetése bármennyire is jogos volt, annak mai kiélezése károsnak bizonyulhat. Az evangélium és az egyetemesség (katolicitás) nem lehetnek egymással ellentétes fogalmak. Amiképpen a mai katolicizmus felfedezte a szentírást, úgy a mai protestantizmusnak is újra fel kell fedeznie az egyházat.
Ez a felismerés vezetett a két neves amerikai evangélikus teológust,  Robert W. Jensont és Carl E. Braatent, amikor másfél évtizeddel létrehozták a „Katolikus és Evangéliumi Teológiai Központot”, majd elindították a Pro Ecclesia című magas színvonalú és nagy hatású ökumenikus folyóiratot.
E két teológus kezdeményezésére három éven keresztül tanácskoztott számos felekezethez (ortodox, római katolikus, episzkopális, evangélikus, református, pünkösdista) tartozó teológus, mielőtt a Egy testben a kereszt által. Princetoni javaslat a keresztények egységére című dokumentumot[8] megfogalmazták volna. Nem a bürokratikus ökumené képviselői ők, hiszen az ökumenikus mozgalomnak éppen ettől a mai szekularizált, elpolitizálódott irányzatától határolódnak el. Számukra a konfesszióból, az evangéliumi hit megvallásából következik az egyház egységére tett javaslat. Az aláírók közül többen a saját egyházukon belüli „hitvalló  mozgalmak” tagjai is, akik szerint ma nem arra van szükség, hogy divatos világi áramlatok hatására a kereszténység kétezer éves tanítását revízió alá vegyék, hanem arra hogy az ősi tanúságtétel ma is erőteljesen szólalhasson meg. Az egyház már meglévő, a Szentháromságistenben kiteljesedett „eredeti egységére” hívják fel a figyelmet. Ez az alulról kezdeményezett, ám mégis „felülről kapott” erővel ható „új ökumené” sajátos, eleven hang az Egyesült Államokban.  Amíg a „régi ökumené” szervezeti jelleget öltött és észrevétlenül politikai irányzatok fogságába esett, ez az „új”, hitvalló, teológiai ökumené viszont az ősegyház hitét szólaltatja meg.
Az „evangéliumi katolicitást“ képviselő Princetoni Javaslatok, ahogy Robert Jenson nevezte, a „vízekre vetett kenyér” (Préd 11,1), amely  a Duna partjaihoz is eljutott. A magyar kiadás előszavában jeleztük szándékunkat, hogy a Javaslatokat a magyarországi keresztény egyházak  néhány felkért képviselőjével megvitassuk, tekintet nélkül arra, hogy ők miként személyes meggyőződésük alapján pozitívan vagy éppen negatívan viszonyulnak-e az ökumenikus mozgalomhoz.   Az Egyesült Államokban is több konferenciát is szerveztek a Princetoni nyilatkozatról az elmúlt években[9]. Az eredeti javaslat megszövegezésében önkéntes alapon részvevő teológusok skálája az orthodoxoktól a pünkösdiekig terjedt.[10]  
A tizenhét észak-amerikai teológus által fogalmazott Princetoni javaslat-ra a szerkesztővel együtt tizenhét magyar teológus válaszolt: egy orthodox (Imrényi Tibor), négy római katolikus (Jakab Attila, Kránitz Mihály, Nagypál Szabolcs, Zamfir Korina), négy evangélikus (Ittzés János, Rozs-Nagy Szilvia, Szebik Imre, Véghelyi Antal), három református (Bogárdi Szabó István, Pásztor D. János, Szűcs Ferenc), egy metodista (Szuhánszky T.Gábor),  egy baptista (Szirtes András), egy karizmatikus evangelikál (Kocziszky Éva), egy hetednapos adventista (Vankó Zsuzsa).[11]
A könyv bemutatója 2007. október 4-én volt a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának irodájában.  Noha a beszélgetés egyik résztvevője a Magyar Evangéliumi Szövetség Aliansz főtitkára volt, a találkozót nem merném „evangelikál“ szellemiségűnek nevezni; az őszinte és testvéri véleménycsere, egymás hitvalló énekeinek közös megtanulása és eléneklése azonban mindenképpen feljogosít arra, hogy erre az eseményre úgy tekintsek vissza, mint az Isten Szentlelke által megáldott „evangéliumi katolicitás“ eleddig egyedülálló magyarországi alkalmára.



[1] „At the start of the twenty-first century, evangelical Christianity consittutes the second largest world-wide grouping of Christian believers.“ In, Mark A.Noll, „The Future of Protestantism: I. Evangelism”. A kézirat közrebocsátásáért Gerald R. McDermottnak mondok köszönetet.
[2] Thomas Oden, The Rebirth of Orthodoxy. Signs of New Life in Christianity. HarperCollins, HarperSanFrancisco, 2003, 30.old
[3] Fabiny Tibor, „Az Oxford-mozgalom”, Vigilia, 67.évf. 2002/6. 414-422.old. A cikk az interneten is hozzáférhető.
[4] An Open Letter to Bishop Mark Hanson From Carl F. Braaten. http://www.pubtheo.com/page.asp?pid=1557
[6] Be Steadfast: A Letter to Confessing Chrsitians
[7] Thomas C. Oden. The Rebirth of Orthodoxy. Sign of New Life in Christianity, New York, HarperCollins Publisher, 2003. 63.old
[8] Egy testben a kereszt által. Princetoni javaslat a keresztények egységére. Hermeneutikai Füzetek 28. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2005.

[9] Carl E. Braaten -Robert W. Jenson (szerk. The Ecumenical Future: Background Papers for "In One Body through the Cross: The Princeton Proposal for Christian Unity". (Az ökumenikus jövő. A „Egy testben a kereszt által. Princetoni Javaslat a keresztények egységére című kiadvány hátteréről szóló tanulmányok), Grand Rapids, William B.Eerdmans, 2004.

[10]  Bár az eredeti kiadványban a szerzők felekezeti megoszlását nem tüntették fel; a magyarországi olvasók számára ez mégis kívánatos. Bruce McCormack-nak 2004-ben  e sorok írójának adott személyes közlése alapján a szerzők az alábbi  felekezethez tartoztak: William Abraham (metodista); Mark Achtemeier (presbiteriánius); Brian Daley (római katolikus); John H. Erickson (orthodox); Vigen Guroian (orthodox); George Lindbeck (evangélikus);  Lois Malcolm (evangélikus); Bruce McCormack (presbiteriánus); R.R. Reno (episzkoplális, 2005 óta római katolikus!); Michael Root (evangélikus); William G.Rusch (evangélikus); Geoffrey Whitwright (metodista), Susan K. Wood (római katolikus), Telford Work (pünkösdista), J.Robert Wright (episzkopális), David Yeago (evangélikus).
[11] Egy házban élnek-e a keresztények? Magyar reflexiók a Princetoni javaslatra. Szerk. Fabiny Tibor, Hermeneutikai Füzetek 30. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2007.

forrás: http://www.evangelikus.hu/teologia/fabiny-tibor-mi-is-az-evangeliumi-keresztenyseg-vagy-evangelikalizmus

- Vége -

2012. június 4., hétfő

Az evangeliumi kereszténység viszonya a posztliberalizmushoz


Karl Barth
Mi is az evangéliumi kereszténység  vagy evangelikalizmus?

Fabiny Tibor
6.Az evangeliumi kereszténység viszonya a  posztliberalizmushoz

McDermott írja, hogy a az evangéliumi kereszténység a klasszikus orthodoxiától nem a tanításban, hanem sokkal inkább a módszerben különbözik. Az evangéliumi keresztények is ragaszkodnak a hitvallásokhoz, de nem önmagukért, hanem azért, mert azoknak bibliai alapja van.  A dogmákhoz kritikusan viszonyul, hiszen azok a történelem folyamán változhatnak: régi dolgokat a Szentírás fényében újra lehet és kell értelmezni (pl. a rabszolgatartás kérdéséről másképpen gondolkodunk mint a bibliai iratok keletkezésének idején, a középkorban és a korai újkorban.) Az evangéliumi keresztények a Jézus Krisztusba vetett személyes hitet előbbre helyezik a kredók és a hitvallások iránti lojalizmusnál.
A liberális és az evangéliumi kereszténység különbözősége nyilvánvaló, ám az etikai elkötelezettséget, a társadalmi felelősséget mindkettő hangsúlyozza.
George Lindbeck
 Némileg más a helyzet az u.n. „posztliberalizmussal“. A posztliberalizmus vagy neoorthodoxia klasszikus képviselője Európában Karl Barth, Amerikában George Lindbeck és Hans Frei ill. általában az u.n. „yale-i teológia“. A posztliberális teológia a Biblia esetében a narratívára helyezi a hangsúlyt, s azt képviseli, hogy  a bibliai narrativák által létrehozott hermeneutikai valóság elsődleges az emberi tapasztalattal szemben; más szóval a nyelv fontosabb a tapasztalatnál. Az evangéliumi keresztények a posztliberálisokkal együtt közösen képviselik, hogy a kereszténység egyedülálló vallás, Szentírás az eszmék és az értékek legfőbb forrása, s hogy Jézus Krisztusnak és a keresztény közösségnek központi szerepe van.  Ám az evangélimi keresztények szerint a posztliberálisok a benső következetességre redukálják az igazságot. Az evangelikálok szerint bibliai példák sora igazolja, hogy a hitben a tapasztalatnak, az értelemnek és a kutúrának is szerepe van, ugyanis szerintük a Szentlélek az emberi értelmet és a tapasztalatot is felhasználhatja, hogy a hit ajándékának megszerzésében.
Hans Frei
 A másik különbség a kinyilatkoztatás ill. a kijelentés természetére vonatkozik. A posztliberálisok ugyanis nem fogadják el az evangéliumi keresztényeknek azt a meggyőződését, hogy a Szentírás az Istentől kapott objektív kinyilatkozás, hanem azt mondják, hogy a Szentírás tartalmazhatja az Isten igéjét, ha a Szentlélek azt úgy akarja. Ezáltal az evangéliumban nem válik ketté a fikció és a történelmi valóság. Az evangelikálok számára a kinyilatkoztatás objektív valósága. A posztliberálisokkal együtt vallják, hogy a Szentlélek  sugalmazta az Írásokat, az olvasóktól függetlenül. Az evangelikálok szerint az evangéliumok nemcsak „történetek“ („sztorik“) amelyek megjelenítenek egy Krisztust, aki történelmileg vagy azonos vagy nem a Názáreti Jézussal, hanem számukra a történelmi Názáreti Jézus azonos a Krisztussal. Az evangéliumi keresztények tehát a bibliai történetek radikális történelmiségét vallják, amíg a posztliberálisok szerint a legendáris vagy fiktív (tehát elbeszélt) események is hordozhatják az igazságot.[1]
Az evangéliumi és a posztliberális teológia esetleges kapcsolódási pontjairól érdekes és hasznos szempontokat világít meg az eszmecsere, amely Carl Henry és Hans Frei között zajlott le a nyolcvanas évek végén.[2] 




[1] McDermott, Can Evangelicals Learn from World Religions?  37-39.old.
[2] George Hunsinger, „What Can Evangelicals and Postliberals Learn from Each Other? The Carl Henry/Hans Frei Exchange Reconsidered”, In, Disruptive Grace. Studies in the Thology of Karl Barth, Grand Rapids, Michigan, William B. Eerdmans, 2000,  338-360.old. 


folytatása következik...