2014. június 30., hétfő

Mindenki üdvözül vagy (szinte)mindenki elkárhozik?


Szándékosan hegyezem ki ilyen provokatívan a kérdést, mert a teológia gondolkodás két egymással összebékíthetetlen szélső végpontja, rávilágít a leglényegesebb  és sokszor a teológiát művelő számára legfájdalmasabb (de mégis megnyugtató) következtetésre, hogy van egy pont, ahol nincs világos válasz. Istennek nem az a célja, hogy a mi kíváncsiságunkat kielégítse. Nem skolasztikusokat akar nevelni akik azon vitáznak, hogy a tű fokán hány angyal képes táncolni.

A teológiában szinte nincs semmi új. Ha egy keresztény tanító ma valamit meggyőződéssel vall, szinte biztos, hogy valamely már korábbi teológiai rendszert tett magáévá. Lehet nagyon meggyőződni, hogy egyik, vagy másik az igaz biblikus tanítás, de jó azt tudni, hogy a legtöbb esetben évszázadok alatt felépített teológiai rendszerek, modellek vannak a háttérben, melyeknek megvannak a maguk erősségei és gyengeségei, természetesen a biblikus kérdéseket illetően is.

Nagyon profán leszek. Az üdvösségről való gondolkodás tekintetében vegyük kölcsön a politikában már bevett szóhasználatot, a jobb és a bal oldalt. Nos, teológiailag jobb oldalon van az ortodox kálvinizmus, mely szerint Jézus nem halt meg minden egyes emberért, hanem csak az üdvösségre kiválasztottakért. Jézus váltsága csak a kiválasztottakra vonatkozik, objektív értelemben is, mert Jézus csak az ő bűneiket vette magára. Ők biztos, hogy kapják az üdvözítő hitet. Az egész világ(Jn. 3,16) ezek szerint a kiválasztottak világa, de nem mindenki kivétel nélkül, nem az egyes ember összessége jelenti az egész világot. Ennek a nézetnek van egy kellemetlen oldala, és pedig az, hogy sajna az emberiség legnagyobb hányada elvész. Persze a saját hibájából és bűnei miatt, ugyanakkor nem szabad azt elfelejteni, hogy az eredendő bűn tanítása értelmében senki sem képes nem vétkezni. Mindenki beszennyeződött a bűnnel. Az örömhír lényeges eleme ezek szerint a kiválasztottság, hiszen ez garantálja a hatékony üdvözítő hitet.

A teológiai baloldalra tehető ennek a felfogásnak az ellentéte, miszerint senki nem vész el véglegesen, hanem végül is az egész teremtett világ megújul, vagyis a kárhozat nem Isten végső akarata, hanem a mindenek helyreállítása Isten tökéletes végcélja.

A legfurcsább, hogy a teológiába semmi nem lehetetlen. Azt gondolnánk, hogy éppen kálvinista alapon nem érvelhetnek az univerzalizmus mellett, de nem így van, legalábbis nem mindenkinél. A kezembe van a református Ethelbert Stauffer újszövetségi teológiai tanulmánya (géppel írt, teológia jegyzet), melyben egyértelműen tanítja apokatasztaszisz-panton tant, azaz a mindenség helyreállítását, vagy ismertebb nevén az univerzalizmust. Ez a tanítás lehet, hogy szimpatikusabb, hiszen senkit nem küld véglegesen a pokolra, ugyanakkor viszonylag gyenge pontja, hogy akkor nem olyan létszükség az evangélium hirdetése, hiszen nem a lelkek megmenekülése a tét, hanem inkább egy jobb, helyesebb életvitel, melyet Isten szán az embernek.

Sőtt, Karl Barth maga is valami hasonlót vallhatott, ahogy mondta is: ...nem szabad azzal foglalkozni, hogy van e örök kárhozat... (Stauffer, Újsz. Theol.)

Igaz, a klasszikus kálvinizmusnak is gyenge pontja az evangelizáció miértje, hiszen nem lehet azt hirdetni, hogy Isten szeret kivétel nélkül minden egyes embert, mert valójában csak azokat szereti, akiket kiválasztott. Akiket pedig kiválasztott, azokról eleve rendelkezett, hogy üdvözüljenek és ez nem függ az ember döntésétől. Természetesen a kálvinisták cáfolják a személyválogatás és a fatalizmus vádját, ugyanakkor hevesen tiltakoznak az ellen is, hogy a kiválasztás csupán Isten előre tudásán alapszik.

A két végpont között (univerzalizmus és a klasszikus predesztináció) számos variáns, teológia vonulat, modell létezik. Vannak, akik az ember szabadságára, felelősségére teszik inkább a hangsúlyt, vannak, akik a kegyelemre. Vannak, akik Isten szeretetét hangsúlyozzák inkább, vannak, akik olyan elevenen szeretik lefesteni a pokolbéli szenvedést, hogy szinte látja maga előtt a hallgatóság a kínok kínját szenvedő embert, mintha már az előadók jártak volna ott, ezért tudják ennyire.

Természetesen szükséges, hogy a keresztény ember, teológus, tanító, igehirdető a Szentírás alapján állva rendelkezzen egy biblikus meggyőződéssel az üdvösséget illetően. Ennek az alapja pedig a megváltó és feltámadott Úr Jézus Krisztus. Szükséges, hogy a keresztény ember teljes meggyőződéssel hirdesse az evangéliumot. Ami viszont nem szükséges, sőt, káros, az a bigottság és szűklátókörűség, a másik látású testvér és nézetének a "leördögizése". Ez nem az adott tanból ered, hanem inkább egyfajta rosszul értelmezett tanhűség és az emberi esendőség keveréke. Amikor valaki a kezébe veszi a Bibliát, tudnia kell, hogy egyrészt nem tudja magát tökéletesen függetleníteni az adott egyház, gyülekezet, kegyességi lelkiségi vonal látásától, másrészt mégis meg kell próbálnia úgy kitenni magát, hogy Isten Lelke elvégezze a maga munkáját, vagy folyamatokat indítson el benne, melyek talán mások, mint amit megszokott. 

Amivel egyre inkább szembesülök a saját hitnézeteimet illetően, hogy noha magamat  teológiai értelemben jobbára,  a történelmi konzervatív nézeteket valló vonulatba sorolom, mégis egyre inkább látom azt, hogy Isten nem szorítható be egy teológia sablonba sem. Az ember modellekben, rendszerekben gondolkodik. Ez akár tetszik akár nem, meghatározó a bibliaértelmezésben is. Akik nagyon harsányan kiáltják, hogy bizony ők biblikusak (bezzeg mások…), ők is csak egy modell képviselői.
Semmi újat nem találtak fel, nem engedelmesebbek, nem jobbak másoknál, nem látnak tisztábban. Még az sem biztos, hogy tényleg annyira biblikusak.

Amit egyre inkább tanulni kell, akkor, amikor valaki a teológia mezsgyéjére lép, az az alázat. Ez nem jelenti a korlátlan szabadosságot, de szükséges értenünk a másik teológia rendszert, bibliaértelmezési vonulatot, anélkül, hogy „csípőből lőjek rá” biblia igéket dobálva felé, hogy hátha más felismerésre tér. Nos, miért is tenné?

Az eredeti kérdésre nem válaszoltam, szándékosan. Úgy gondolom, hogy én nem állok egyik végponton sem, teológiai értelemben, és nem is akarok tévedhetetlen választ adni az üdvösség bizonyos kérdéseire. Vannak titkok melyek nincsenek egyértelműen kijelentve. Nem mondható ki teljes meggyőződéssel, hogy Isten végül is nem állít(hat) mindent helyre, mert megteheti. Ugyanakkor az is biztos, hogy semmi nem lepi meg Istent és végső soron minden Isten tervét munkálja, ebben Igaza van a kálvinizmusnak.

Igaza van az univerzalistának is, hogy elsősorban nem az a cél, hogy a pokol szenvedéseit lefestve és ettől mentsük meg az embereket. Az evangélium célja ennél jóval több. Ugyanakkor vékony a mezsgye, mert mi van, ha mégis van kárhozat, netán örökkön-örökké tart (nem lehet abból kijönni és nem valamiféle nevelői célt szolgál a szenvedés) de, nem figyelmeztettük az embereket? 
Igaza van a kálvinistának, mert az emberi gyarlóság és a bűn olyan mélyen vésődött be az emberbe, hogy édeskevés az állítólagos akaratszabadság hangoztatása, amikor talán már erről sem beszélhetünk olyan egyértelműen. Isten határtalan kegyelme a döntő, nem az ember ingadozó döntései(habár megkerülhetetlen). A mezsgye itt is vékony, mert mi van, ha Isten mégis szeret minden egyes embert? Jézus vérét hullatta minden egyes emberért, kivétel nélkül, de az adott teológia rendszer mást tanít? Óriási felelősség az, hogy észbe tartsuk, bizony sokszor határkérdésekhez érkezünk el, amiben nem is százszázalékos biztos Istentől jövő világos megingathatatlan bizonyosságunk, kijelentésünk van, hanem „csak” egy teológia modell mellet szállunk síkra, amit megpróbálunk igékkel megtámogatni. Ugyanakkor nem az a szentírási vers eredeti szövegkörnyezete, tanítása, indíttatása, mint amire felhasználjuk a bibliaverseket.
Ez már viszont egy másik téma….

2014. június 11., szerda

Ökumenikus mozgalom áldás vagy tévelygés?

kép innen: http://refkassa.sk/
Az ökumenikus mozgalom vagy ökumené (görögben, oikumené - földkerekség, egész világ), mint elnevezés a kereszténység egységtörekvéseit jelenti, mely különböző megmozdulásokban, szerveződésekben manifesztálódott. Ezért a megítélése sem egységes, arról nem beszélve, hogy sok keresztény igazából azt sem tudja, hogy amikor véleményt alkot vagy elhatárolódik, akkor igazából miről is beszél.

Ha tanulmányt szeretnék írni az ökumenikus mozgalomról, akkor előre borítékolható, hogy ez egyrészt senkit nem érdekelne, másrészt értelme sem lenne. A post célja sem ez akar lenni. Nem célom továbbá, hogy aki immár magában állást foglalt azt elkezdjem győzködni az ellenkezőjéről.

Ha nagyon leegyszerűsítem akkor a kereszténység két nagy szekértáborba sorolható a kérdést illetően, hogy miként is ítélhető meg az ökumenikus mozgalom? Az egyik rögtön áldást kiált, míg a másiknak szinte azonnal az ördög jut eszébe. Miért is ez a nagy ellentmondás? Egyrészt meghatározó a közeg ahonnan jön az illető, másrészt az ismeret, vagy annak hiánya is ludas, nem beszélve a merészségről, mely összetett folyamatokat egy pozitív vagy negatív jelzővel mer megítélni.

Az ökumenikus törekvés nem egy valamiféle jól definiálható megmozdulás ami mellet vagy ellene kéne véleményt nyilvánítani. Noha vannak fősodrok melyek kialakultak, de nem könnyen leegyszerűsíthetőek.

Néhány tévedés, mely a keresztény egyházakban és gyülekezetekben mai napig tartja magát az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban, főleg protestáns oldalról. Néhány pontban megpróbálom cáfolni:

1. Ez nem a  Katolikus Egyház bekebelezési manővere, hiszen ez a törekvés elsősorban protestáns oldalon született meg, jórészt az is maradt.
2. Ez nem a karizmatikus mozgalom összefonódása a katolikusokkal, valamiféle hamis  antikrisztusi összeborulás égisze alatt. 
3. Ez nem a pogány világvallásoknak való behódolása, azoknak a gyakorlatának és filozófiájának az átvételéhez. Még akkor sem ha egyesek valamiféle vallásos szinkretizmust is elképzelhetőnek vélnek, de nem ez az alapállás.
4. Az ökumenikus mozgalom nem a New Age mozgalma, semmi köze ahhoz.
Noha lehet, hogy a New Age önkényesen, kifacsart módon megpróbálhatja felhasználni az érveléseket, melyek elhangzanak a különböző ökumenikus konferenciákon.

Egy jól körül írható ökumenikus mozgalom nem is létezik, hanem ökumenikus törekvésekről lehet beszélni, melyeknek kialakultak a fősodrai és szervezetei. Ezért félre is lehet tenni azokat az összeesküvés elméleteket melyek úgy magyarázzák mindezt, hogy a mozgalom végső soron az antikrisztusi rendszer nagy tákolmánya az igaz keresztényekkel szemben. Ugyanakkor félre tehető az a nem kevésbé bugyuta, utópisztikus elképzelés  is az ökumenéről, hogy az, az Isten országának nagy létrehozója. 
Sem ez, sem az!

Először léteztek a protestáns kereszténységben az ökumené történeti szakaszai. Ezek például felekezeten felüli egyesületek, keresztény diákmozgalmak, missziói konferenciák, szövetségek, melyek igyekeztek háttérbe helyezni a felekezeti tanbeli vitákat a közös szolgálat érdekében. Gyakorlatilag minden olyan megmozdulás ökumenikus jellegű ahol nem a tanbeli elválasztó kérdések kerülnek előtérbe, hanem a közös ima, szolgálat és jelenlét.

Mindazáltal valóban léteznek árnyoldalak is. Az ökumenikus törekvések fő ága létezik az Egyházak Világtanácsában(EVT), ahol gyakorlatilag jelen vannak a jelentősebb protestáns történelmi és szabadegyházak és az Ortodox Egyház is. A római Katolikus Egyház nincs benne, hiszen az EVT nem ismeri el fejének a római pápát.

Jos Colijn református egyháztörténész a könyvében négy pontban adott aggodalmának az EVT-t illetően. Megpróbálom lerövidítve összefoglalni, nem szó szerint idézve: 

1. Az Ige és a tett viszonya. Kezdetben a misszió és a szeretetszolgálat együtt futott,  de mára a misszió fontossága átértékelődött egyfajta jelenlétre. A szociális szolgálatokban van jelen a misszió.
2. A szociálpolitikai tevékenységek túlértékelése. Nem annyira az a kérdés, hogy Isten, hogyan igazítja meg a bűnöst, hanem, hogyan van jelen a szociális és politikai igazságokban.
3. A párbeszéd fontossága a misszió helyett. Noha J.Colijn külön bekezdést szentel a témának, én mégis ide sorolnám a Szentírás szerepének a kérdését. A Szentírás nem objektív tekintély hanem inkább szubjektív. Ez azt jelenti, hogy az Ige akkor Isten szava ha az emberben azzá válik. Ezért nem is nagyon lehet objektív bibliai igazságokkal közeledni a más vallásokhoz.
4. Üdv-univerzalizmus  eluralkodása. A kárhozat témája iránti közömbösség. Vajon lehet-e még arról beszélni, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út az üdvösséghez?

Nos, mindezen jellemzők szerintem sem megnyugtatóak. Sőtt, igen kétes folyamatokra világítanak rá.
Hangsúlyozni kell, hogy az ökumenikus nyitottság ugyanakkor nem feltétlenül egyenlő az Egyházak Világtanácsával.

Az evagelikál irányzatú John Stott 1975-ben Nairobiban az EVT ülésén néhány pontban foglalta össze az evangéliumi kereszténység véleményét:

Az EVT-nek vissza kell nyernie:
- azt a felismerést, hogy az ember elesett állapotban van;
- azt a bizalmat, hogy az evangélium igaz, aktuális és erős;
- azt a meggyőződést, hogy Jézus Krisztus páratlan, egyedülálló;
- azt a látást, hogy evangéliumot sürgősen hirdetni kell;
- a személyes találkozást Jézus Krisztussal.
(J.Colijn, Egyetemes egyháztörténet)


Az ökumenikus mozgalomhoz köthető még az Aliansz evangéliumi szövetség, mely nem azonos az EVT-vel. Történelmi konzervatív keresztény hitvallás mentén keresi az egységet. 

Nagyon rövid értékelés a saját olvasatomban az ökumenizmust illetően:
Ha általánosan fogalmazunk, akkor ökumenikus beállítottságú az, aki képes a személyes tanbeli felfogását háttérbe  helyezni a keresztény testvéreivel való közösség érdekében. Ez nem jelenti a személyes hitfelfogás feladását, avagy az igazság háttérbe helyezését. A legnagyobb igazság Jézus Krisztus és benne megkapott megváltás. A keresztény testvérem ugyanennek részese, ki vagyok én, hogy elvitassam ezt tőle a többed rangú felekezeti és egyéni felfogások miatt?

Ugyanakkor aggodalomra adhat okot az a folyamat ami az ökumenikus mozgalom mainstream ágában, az EVT-ben létezik, vagyis háttérbe helyezi a történelmi keresztény hitet és az ebből következő misszió fontosságát.

Azt is fontos nagyon gyorsan leszögezni, hogy mindezen elhajlások miatt nem szabad a „fürdővízzel együtt kiönteni a gyereket”. Az ökumenikus beállítottság feltétlenül fontos az egészséges evangéliumi hit szempontjából. Hiszen nem kevesebbet próbál tenni mint a megváltott keresztény/keresztyén testvérével keresni azt, ami/aki összeköt, vagyis a közös Jézus Krisztust. A protestáns fundamentalizmus nem jár jó úton, amikor gyakorlatilag minden egységtörekvést összemos és az utolsó idők antikrisztusi törekvésének bélyegez meg. Ezzel szemben helyesnek vélem azt az evangéliumi hozzáállást mely képes a józan kritikus hozzáállásra az ökumenizmust illetően, nem kidobva a történelmi keresztény igazságokat, hanem azok mentén felismerni és elismerni a sokszínű kereszténységben a másik hitét. 

Az ökumenikus nyitottság, ha nem párosul  biblikus fundamentális keresztény igazsággal, sőtt ha nem azon alapszik, akkor jobbik esetben is csak egy emberi törekvés, de lehet valóban télygés is. Amennyiben rendelkezik a helyes alappal, akkor igenis áldás, sőtt szükségszerűség az ökumenikus lelkület, hiszen az evangéliumot nem lehet kisajátítani!